Néhány nappal ezelőtt Washingtonban a magyar Nagykövetségen, majd az azt követő este New Yorkban a Magyar Házban hangzott el a címbeli kérdés Dr. Havas Judit irodalomtörténész, előadóművész szájából, aki mindkét helyen előadta Földes Mária: A séta (Emlékek) című monodrámáját.
A washingtoni előadás után Havas Judit, Magyarország Egyesült Államokba akkreditált Nagykövetével, Szemerkényi Rékával találkozott.
Az ENSZ közgyűlése január 27-ét a holokauszt nemzetközi emléknapjává nyilvánította, 2005-ben. Azóta az auschwitzi koncentrációs tábor felszabadításának évfordulóján tartják világszerte a holokauszt nemzetközi emléknapját. Ebből az alkalomból, megemlékezésként került sor a washingtoni magyar Nagykövetségen, illetve a New York-i Magyar Házban Földes Mária “A séta” című monodrámájának előadására.
Az előadást a New York-i Magyar Ház illetve az Amerikai Magyar Könyvtár és Történelmi Társulat szervezte a New York-i Amerikai Magyar Kereskedelmi Kamara támogatásával.
A Dr Havas Judit által előadott monodrámát Wohl Katalin alkalmazta színpadra, és az előadást Radó Gyula rendezte.
Az előadóművész, Havas Judit a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeum munkatársa, irodalom történész és több évtizede, mint elismert előadóművész is közismert, de nemcsak Magyarországon hanem külföldön is. Rendszeresen tart előadásokat Európában, illetve az Észak – Amerikai kontinensen.
A monodráma alapjául szolgáló könyv az olvasót rendkívüli módon felzaklatja, ugyanis, a felhangzó emlékek mozaikjából összeálló kép leírja a főhős, az írónő saját egész életét, az erdélyi zsidó lány sorsát, amely a vidéki – erdélyi, Kolozsvár környéki – életből indul, majd a koncentrációs tábor pokla eredményeként ideggyógyintézetben folytatódik.
Az emlékképek kavarognak a műben. A gyermekkorból, a lágerben szerzett lelki sérülésekből, a múlt emlékeiből áll össze végül is az olvasó, a monodráma nézője számára az a kép, aminek eredménye az az idegállapot amelybe a főhős a megélt emlékeinek eredményeként került.
Az a rétegekben egymásra rakódó emlékekkel zsúfolt világ, amely elvezette az erdélyi zsidó kislányt a zárdai keresztény neveltetéstől, a koncentrációs tábor pokláig, s az onnan történt felszabadulástól, az ideggyógyintézetig, az írónő által lefestett lelki folyamat, nemcsak csak a monodráma főhősének sajátja lett, hanem számtalan kortársáé is.
Ennek a lelki folyamatnak a leginkább jellemzője a monodráma zárójelenete, ahol a főhős többször is felteszi ugyanazt a kérdést:
“Tessék mondani, hova kell ezután menni? Tessék mondani, mit kell ezentúl csinálni?”
Az előadás közönsége úgy Washingtonban, mint New Yorkban feszült figyelemmel követte végig a magyar nyelvű, azonban az amerikai közönségre való tekintettel, angol nyelvű feliratozással lezajló előadást.
A New York-i előadás közönsége között természetesen többen voltak magyarok. Azonban a Magyar Ház megszokott közönségén kívül több magyar nyelven egy szót sem tudó amerikai néző is helyet foglalt. A közönség soraiban több román nemzetiségű volt, de még indiai néző is helyet foglalt a nézőtéren.
Tudósítóként nem tudtam megállni, hogy ne kérdezzem meg az indiai nézőt, hogy mi volt a véleménye az előadásról. Meglepetésemre nagyon lelkesen azt magyarázta, hogy megértette a darabot. Ez köszönhető volt nemcsak az angol nyelvű feliratozásnak, hanem elsősorban Havas Judit plasztikus, értető előadásmódjának.
A Magyar Ház állandó közönségének egyik magyar tagja tudósítónk kérdésére azt válaszolta, hogy számára a ma esti előadás témája teljesen idegen volt. Eleddig nem sokat tudott a témáról, őszintén megmondta, nem igazán foglalkozott ilyen kérdésekkel, de ez az előadás számára adott gondolkozni valót.
A New York-i esten egy amerikai hegedűművésznő, Stephanie Kurtzman is közreműködött. A tudósító kérdésére a művésznő elmondta, hogy a monodráma előtt egy olyan zeneművet játszott el, amelyet az Auschwitzba menő vonatokon énekeltek a vagonokban. Az előadás egy világszerte közismert magyar dallal zárult. “Szól a kakas már” – énekelte Havas Judit, Stephani Kurtzman hegedűkíséretével, s volt a közönségben olyan is, aki együtt énekelt a művészekkel.
Az est befejezéseként Havas Judit és Földes Mária New Yorkban élő lánya Földes Ágnes beszélgettek a mamáról, s a darabról. Havas Judit azt firtatta, hogy mit jelent Földes Ágnes számára az előadás. Az írónő lánya válaszában kifejtette, hogy számára nemcsak a saját családjának a története kelt életre a színpadon, de ez számára sokkal többet jelent.
Földes Ágnes, édesanyja művéről úgy nyilatkozott, hogy szerinte édesanyja “vallomása nem regény. Műfajteremtő alcíme szerint A séta – Emlékek – mini tragédiák. A választott – vállalt mozaikszerkezet felmenti az írót az epikus folyamatosság időbeli kötöttségei alól, eleve szentesíti a hős életének különböző korszakaiban és helyszínein tett kalandozásait…Jelentős részben Auschwitz poklában, valamelyik lágerben játszódik…Széles epikus ívét tekintve mondhatnánk akár több nemzedék életútját felölelő izgalmasan tömörített családregénynek is.”
Az előadás után többen is, a beszélgetések során, elgondolkodva ismételték meg az előadás zárómondatát:
“Tessék mondani, hova kell ezután menni? Tessék mondani, mit kell ezentúl csinálni?”
 című monodrámájával.){kind=link}